2014.08.05. Kedd

Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy könnyű eset, sem mentálisan, sem fizikálisan. Hirtelen haragú vagyok, bár amilyen gyorsan a plafonon vagyok, olyan gyorsan le is nyugszom. Kedvesemnek sokszor van is ezzel problémája, mert ő legtöbbször minden ami én nem, így elég gyakran kutya-macska állapotba kerülünk, mégis már lassan 15 éve nyúzzuk egymást és nemsokára 10 éve leszünk házasok.De erről majd később részletesen.

Nézzük a fizikálisan nehéz eset részét a dolognak. Majdnem 2 méter magas 110kg, jó nagy darab. A fitnesz guruk kapásból kiszámítják, hogy itt bizony a BMI (gyk.: testtömeg index) súlyos, méghozzá túlsúlyosat mutat. Fogyni kell! De miért? Mert ez a társadalmilag elfogadott? Mert csak akkor jön rám a konfekció méret? Mert tovább élek? Ugyan már... Totál elegem van ebből a szarságból, amit a média okád ki ránk nap mint nap. Rizikófaktor,

sok zöldség-gyümölcs, kevés zsír... blablabla. Ha nem te termeled meg, akkor ugyanolyan méreggel telített moslékot eszel, mintha zsírt ennél zsírral. Mi nem véletlenül költöztünk ki a városból és termelünk meg magunknak nagyon sok mindent, ami persze nem elég egész évben, de legalább tudom, hogy én magam nem vagyok olyan hülye, hogy összemérgezzem.
Dédöregapám egész életében parasztemberként zsírosabbnál zsírosabbakat evett, dohányzott és a bort sem vetette meg, mégis majdnem 100 évig élet. Öreganyám túl van a 8. X-en és még mindig aktívabb, mint a tizenéves korosztály 90%-a. Persze tény és való, hogy itt fáj ott fáj, amott fáj van nála, de könyörgöm, már elmúlt 80 éves.
Ez a sok fitnesz baromság, meg elvárás az agyamra megy, persze azt nem tagadom, hogy kell a testmozgás, mert aztán tényleg a targonca vesz ki az ágyból falbontással, ha visznek a temetőbe. De mint mindennek, ennek is van határa. Most bárki azt mondhatja, hogy nyitott kapukat döngetek, de ne felejtsétek, nem akarok világmegváltó gondolatokat leírni, pusztán a felgyülemlett feszültséget ily módon kiadni önmagamból, mert hát ugye mint mindenre, erre is van egy irányzat. Lassan ott tartunk, hogy ha valaki - trendi szóval kifejezve - "tudatosan akar élni", akkor legalább polihisztornak kell lennie, mert ha nem, akkor vagy az orvos, vagy a pszichomókus, vagy bármelyik másik, az élet nagy dolgait megmondó szaki fogja hülyének nézni. A kedvencem ebben a témában mindig is az volt, amikor az orvoshoz elmegy valaki és az orvos le"teremti", hogy miért csak most jött a betegségével. Na vajon miért? Mert ha tudta volna, akkor az orvosra nem lenne szükség. Persze az arrogancia és az önteltség manapság már népbetegség, idehaza meg főleg. 
Szóval, úgy gondolom, hogy ami manapság már a csapból is csöpög, az ideális testsúly, az étkezés, a mozgás ami persze mind nagyon fontos, de nem olyan mértékben, mint ahogy azt elvárják, sulykolják belénk, sokkal inkább az a lényeg, hogy mindenki önmagának feleljen meg és ne másokra hallgasson, hogy mi lenne a jó, az ideális, ne essünk át a ló túlsó oldalára. Több olyant is ismerek, akinek valami elpattant az agyába és onnantól aztán sportolt keményen, mindent beleadva, aztán pár év múlva temetni kellett, mert nem tudta, hogy hol a határ. Valahogy erről a témáról mindig az alábbi kép jut eszembe:

Persze ismerek pár embert a másik oldalról is, egyik sem jó. A végletek soha nem jók, a középutat meg soha nem találjuk. Nekem sem egyszerű, de már megmondom őszintén, hogy kezdem elfogadni a helyzetem olyannak, amilyen. Személy szerint sportolok, persze nem úgy, ahogy azt a média nap mint nap a szánkba próbálja rágni. Ha tehetem biciklivel járok dolgozni (kb 10km) és amikor lehetőségem nyílik rá, elmegyek teljesítmény túrázni (30-40-50km). De az, hogy minden nap legalább fél óra? Kinek van erre ideje? Két gyerek és egy ház mellet nekem biztosan nincs. Örülök, ha végre le tudom nyírni a füvet, miközben megpróbálom az apróságokat megakadályozni abban, hogy magukra döntsék a házat, vagy éppen ne szekálják egymást üvöltésig. Nem, nem hiszem, hogy ez még az én életembe belefér és őszintén szólva nem is akarom. Dühöngés OFF.